A szeretet tanult jelenség, ebben a szociológusok, pszichológusok, az antropológusok is egyetértenek.

Ha nem vagyunk elégedettek azzal, ahogy a szeretet terén állunk, el kell hinnünk, hogy képesek vagyunk változtatni rajta, képesek vagyunk újrakezdeni a tanulást. Odaadni másoknak csak azt tudjuk, amivel mi magunk is rendelkezünk. Ha van bennünk szeretet, akkor másoknak is tudunk szeretetet adni, ha nincs bennünk, akkor nincs mit adnunk.

Mi tehet bennünket erőteljesen kisugárzó, együtt érző, csodálatos, gyöngéd, szerető emberekké?

Először is, a szerető embernek törődnie kell önmagával. Ez az első. S itt most nem önzésről beszélek, hanem olyasvalakiről, aki igazán törődik magával, mert a következőket vallja: „Minden rajtam szűrődik át, vagyis minél jobb vagyok, annál többet adhatok. Minél több a tudásom, annál többet kell átadnom. Adnom kell. S minél jobban megértem a dolgokat, annál inkább képes leszek arra, hogy másokat tanítsak, és önmagamat a legszebb, legcsodálatosabb és legérzékenyebb emberi lénnyé varázsoljam.”

Maslow és Herbert Otto azt állítják, hogy életünk során mindannyian lényünknek csak egy kis töredékét valósítjuk meg. R.D. Laing londoni pszichiáter könyvében, A tapasztalat elvei-ben egy nagyon provokatív gondolatot sugall. Ezt mondja: „Amit hiszünk, kevesebb, mint amit tudunk; amit tudunk, kevesebb, mint amit szeretünk; amit szeretünk, jóval kevesebb annál, mint ami létezik; ebből fakadóan sokkal kevesebbek vagyunk annál, mint amik lehetnénk.”

A szerető ember spontán személyiség. Nagyon fontosnak tartom ezt, mert úgy érzem, elveszítettük a képességünket arra, hogy spontán módon éljünk és viselkedjünk. Mindannyian az idő szorításában élünk, beállunk a csatasorba. Elfelejtettük például, mit is jelent igazán, szívből jövően nevetni. Engedjük, hogy döntéseinkben mások véleménye irányítson, s hajlamosak vagyunk elnyomni saját érzéseinket. Talán már nem is bízunk saját érzéseinkben. „ A férfiak, a felnőttek nem sírnak”- tartja a közvélekedés. Én hosszú évekig nem sírtam, ma már ha úgy érzem sírnom kell sírok.

Sírok, amikor boldog vagyok, sírok amikor szomorú vagyok, sírok szép verseken, és egy csodálatos műalkotás láttán, sírok ha barátaim valami csodálatosat mondanak.

Buscaglia: „Ha érzel valamit, tudasd másokkal is. Ne riadj vissza a fásult arcoktól, melyek semmit nem árulnak el. Ha nevetni akarsz, nevess. Ha tetszik, amit valaki mond, menj oda hozzá, és öleld meg. Tedd azt, ami jólesik, élj valódi életet. Engedd át magadat az élményeknek, hagyd, hogy hassanak rád.”

Fokozatosan távolodunk önmagunktól és másoktól. Mintha egész életünk arról szólna, milyen messzire tudunk jutni egymástól, és nem arról, milyen közel kerülhetünk a másikhoz. A legjobb módszer az érintés, az embernek akaratlanul is kinyúlik a keze a másik felé. Nem szabad félnünk az érintéstől, az érzésektől, az érzelmek kifejezésétől. A világon a legkönnyebb dolog azzá lenni, amik vagyunk, amit érzünk.

Sokkal nehezebb azzá lenni, amit elvárnak tőlünk, a világ mégis ezt a színjátékot játssza. Valóban önmagunk vagyunk, vagy az, aminek az emberek látni szeretnének? Tényleg meg akarjuk ismerni önmagunkat? Ha igen, ez lesz életünk legboldogabb utazása.

A szerető ember állandóan tudatában van az élet örömeinek és csodáinak. Nem volt még két egyforma naplemente a világon. Hogy is unatkozhatnánk? Nézzük meg társaink arcát, mind különböző, nincs két egyforma virág, nincs két egyforma madár.

A buddhisták az „itt és most”- ban hisznek ( ezt a nézetet vallom én is )„Élj a mának. Amikor eszel, egyél, amikor szeretsz, szeress! Amikor egy virágra nézel, láss. Ragadd meg a pillanat csodáját!” A szerető embernek nem kell tökéletesnek lennie, elég, ha emberi.

Élni valójában annyit jelent, hogy elköteleztük magunkat, a szüntelen változás mellett. Herbert Ottónak van egy nagyszerű meglátása: „Az ember akkor változik és fejlődik, amikor mer kockáztatni, amikor nekilát kísérletezni a saját életével.” Kísérletezünk a saját életünkkel, önnön erőnkben bízva.

A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny, ha valaki gyűlöl bennünket, legalább valamilyen érzéssel viseltetik irántunk. Van rá mód, hogy közel kerüljünk ahhoz, aki gyűlöl minket. Nem szabad hagyni, hogy úrrá legyen rajtunk a közöny.

„Ha nem tetszik a szerep, ami neked jutott, ha boldogtalan vagy, magányos, ha úgy érzed, hogy nem történik veled semmi, változtasd meg a jelenetet. Fess új hátteret. Keress új szereplőket. írj új szövegkönyvet. És ha nem jó a darab, vedd le a műsorról, és írj egy másikat.” Nikosz Kazantzakisz mondta: „Van ecseted és tollad, fesd meg a paradicsomot, és menj be.”

A szerető ember tudatában van szükségleteinek. Gondoskodó emberekre van szüksége, akik törődnek vele, legalább egyvalakire, aki igazán látja és hallja őt. Néha egyetlen szó életet menthet. Minden embernek szüksége van arra, hogy figyeljenek rá, és meghallgassák. Az embernek sikerélményekre is szüksége van. Mindannyian igényeljük, hogy elismerjék, ha valamit jól csinálunk, kell valaki, aki ezt észreveszi és értékeli. Végül, de nem utolsó sorban, a szerető embernek szüksége van szabadságra, ahhoz, hogy tanuljon, változzon, növekedjen. Thoreau-nak van egy mély értelmű kijelentése: „ A madár a barlang mélyén nem énekel.” Kell, hogy legyen körülöttünk legalább néhány olyan ember, akit érdekel a mi fánk és az is fontos, hogy minket is érdekeljen az ő fájuk. Mutasd meg a fádat. Mutasd meg, ki vagy, és akkor tudni fogom, hol kezdjem.”

Mindenkinek a maga útját kell járnia, de ehhez szabadságra van szüksége. A szeretethez ezer út vezet. Mindenki megtalálhatja a magáét, ha figyel a belső hangra.

Carlos Castaneida Don Juan tanításai című könyvében írta: „Minden egyes út csak egy a millióból. Mindig észben kell tartanod: egy ösvény csupán egy ösvény; ha úgy érzed, nem szabad rálépned, akkor semmilyen körülmények között sem szabad ott haladnod. Hogy ezt ilyen világosan lásd, fegyelmezetten kell élned. Csak akkor jössz rá, hogy minden út csupán egy út, és semmi kár nem származik sem rád nézve, sem másokra, ha a szíved parancsára otthagyod ezt az ösvényt. A szándékodnak azonban – hogy a választott utat járod vagy letérsz róla – félelemtől és ambíciótól mentesnek kell lennie. Figyelmeztetlek: minden utat alaposan és tudatosan vizsgálj meg. Próbáld ki annyiszor, ahányszor fontosnak tartod. És ekkor tegyél fel magadnak, de kizárólag csak önmagadnak egy kérdést…

Van ennek az útnak szíve? Minden út egyforma: sehova sem vezet. Az ösvények a bozótba vezetnek, vagy azon keresztül haladnak… Van ennek az útnak szíve? Ha igen, akkor az út jó, ha nem, akkor haszontalan.” Ha a te utad a szeretet, a cél nem érdekes, a folyamatnak lesz szíve.”

A szeretet tanult reakció, tanult érzés. Minden ember a maga korlátozott módján éli meg a szeretetet, és nem gondol arra, hogy fájó konfliktusaink és magányának köze lehet szeretettel kapcsolatos tudása hiányosságához.

Saartre francia filozófus egyik kijelentése: „Szüleink már jóval születésünk előtt, még mielőtt megfogantunk volna, eldöntötték kik is leszünk.”a kulturális környezet sok esetben meghatározza, hogy a családtagok, hogyan reagálnak a szeretetre. A gyermek ma is ki van szolgáltatva a tanítóinak: a környezetnek, amelyben él, illetve azoknak a személyeknek, akikkel kapcsolatban áll. Ők felelősek azért, hogy megtanítsák a szeretetre. A legfontosabb tanítók természetesen a szülők. Csak olyan fajta szeretetet képesek átadni neki, amelyet ők maguk is megtanultak. Ha a szeretet, amit megtanultunk, éretlen, kusza, birtokló, romboló és kirekesztő, akkor ezt fogja továbbadni a fiataloknak. Ha azonban olyan szeretettel rendelkezik, mely érett, szabad, szüntelenül fejlődik és gazdagodik, akkor gyermekei is ezt veszik át. Az iskolában tanítói mindent megtanítanak neki, kivéve azt, amire a fejlődő gyermeknek önmaga megismeréséhez, illetve a másokkal való kapcsolatok kialakításához szüksége van. Önmagunk szeretetét – illetve mások szeretetét – felelősségteljes viszonyulást a másik emberhez – nem tanítják az iskolában. Így tehát az immár teljesen felnőtt egyén magányosan, tétován, elidegenedve, elveszve, dühösen hagyja el az iskolát. A legtöbben közülünk soha nem tanulnak meg igazán szeretni. Eljátsszuk a szeretetet, utánozzuk a szerelmeseket. Meglepő tehát, hogy oly sokan közülünk majd belehalnak a magányba, idegesnek és üresnek érzik magukat, még látszólag közeli kapcsolatokban is, és szüntelenül keresnek valamit, ami szerintünk ott van valahol, csak meg kell találni. Ennyi lenne hát?

Nem ennél sokkal több. A szeretet határtalan képessége ugyanis ott rejlik minden egyes emberben, csak arra vár, hogy felfedezzék, kifejlesszék és növekedhessen.

A szeretetre való képesség minden emberben ott rejlik. A lehetőség azonban nem válik valósággá kemény munka nélkül. Ami nem jár szükségképpen fájdalommal. A szeretet elsajátításának legfontosabb eszközei ugyanis az őszinte rácsodálkozás, az öröm, a békesség és maga az élet.

Az ember, társas lény. Mégis úgy véli számára kényelmesebb az egyedüllét olyan foka, ahol ő maga döntheti el, milyen mértékben és mélységben létesít kapcsolatot másokkal. Ugyanakkor kénytelen felismerni, hogy minden egyes mély kapcsolat, lépésről lépésre közelebb viszi önmagához, hogy mások segíthetnek neki abban, hogy erőt gyűjtsön, következésképp könnyebben nézzen szembe a magánnyal. Sok esetben a társas kapcsolat és a szeretet lesz az emberi élet fő célja és motivációja. Sok idegrendszeri és lelki eredetű betegségnek a felnőttkorban is a szeretethiány az oka.

Életünk minden szakaszában mások felé mozdulunk el – gyerekként szüleink felé, serdülőként a barátok felé, felnőttkorunk elején a lehetséges társak felé, középkorúként a közösségek irányába és időskorunkra a megfelelő nyugdíjasklubok felé – egészen halálunkig.

Szükségünk van másokra. Szükségünk van arra, hogy szerethessünk és viszontszeressenek minket. Biztos vagyok benne, hogy e nélkül mi is – akár a magára hagyott gyermek – megtorpannánk a növekedésben, a fejlődésben, megőrülnénk, sőt, talán meg is halnánk.

A szeretet lényegéhez tartozik, hogy elvárások nélkül adjuk. Ha szeretetünkbe bármiféle konkrét elvárás vegyül, előbb vagy utóbb csalódni fogunk, hiszen nem valószínű, hogy bárki is maradéktalanul ki tudjon elégíteni minden igényünket, még akkor sem, ha nagyon szeret minket. Az ember azért szeret, mert szeretni akar, mert az örömöt jelent számára, mert tudja, hogy fejlődése és önmaga megismerése ettől az élménytől függ. Meggyőződése, hogy az egyetlen biztos pont ő maga. Ha hisz és bízik önmagában, hinni és bízni fog másokban is. Örömmel elfogad bármit, amit kap, de önmagán kívül senkire se támaszkodhat, és nem lehet biztos semmiben.

A buddhisták szerint akkor lép a megvilágosodás útjára, ha „megszűnik vágyni” a dolgokra.

Elvárni valamit valakitől, csak mert jogunkban áll, egyenes út saját boldogtalanságunk felé. A másik csak azt tudja és fogja adni, amire képes, nem azt, amit elvárunk tőle. Ha felhagyunk azzal, hogy szeretetünket konkrét feltételekhez kössük, óriásit léptünk előre a szeretet tanulása terén.

A szeretet minden egyes embernél másképp nyilvánul meg. Elvárni másoktól, hogy úgy szeressenek minket, ahogyan mi szeretjük őket, irreális. Csak mi vagyunk önmagunk, csak mi reagálhatunk, szerethetünk és érezhetünk úgy, ahogy az ránk jellemző. A szeretet nem fél az érzésektől, nem akar rejtve maradni.

A szeretet a jelenben él. A múlt halott, nem létezik többé. Értékét az adja, hogy milyen mértékben határozza meg a jelent. Mások a holnapban élnek. Annyira leköti őket a holnap, hogy szinte nem is élnek a jelenben. Elfelejtik, hogy nincsenek állandó célok. Amikor elérnek egy kitűzött célt, rögtön egy másikat keresnek, ami az előző helyébe lép. De a hőn áhított holnap soha nem jön el. A holnapot csak a halál hozza el számukra. Az élet nem valamiféle elérendő cél, hanem folyamat. Nem a megérkezés a lényeg, hanem maga az utazás. Csak a pillanat számít. Az itt és most. Ez nem azt jelenti, hogy éljünk a mának. Azt jelenti, hogy éljük meg a pillanatot.



Irodalom: Leo F.Buscaglia A szeretet